A doboz előtt megvoltak a slágerfilmek. Első és oszthatatlan: A Vörös Nap. (IMDB). Egy szamuráj küldöttséget megtámad egy vonatrabló banda, és ellopnak egy olyan dísz katanát, amit az elnöknek szánt a japó nagykövet. A jó cowboy: Charles Bronson, a rossz cowboy: Alain Delon. A jó megy szamuráj társával visszaszerezni a kardot. A másik ilyen film, az Amerikai nindzsa (IMDB). A nulla mimikával bíró Michael Dudikoff és néger társa felszámolja a gonosz drogbáró sikeres vállalkozását, amit egy szakadár japán nindzsa támogat. A film érdekessége, hogy a mozdulatok, technikák mai szemmel is hitelesek (főleg a fekete csillag Nindzsa vs amcsi szuperhős bunyók jók).

Nem csoda, ha a szüleim másfél év szertorna után valami verekedős dologra vittek sportolni (?). ekkor már nem voltam ovis, hanem általános iskola, alsó tagozatos (1991). Úgyhogy Jiu Jitsura mentem, mégpedig Okinawai ágra. A sensei egy Kalmár Lajos nevű ürge volt (később azt hallottam, elmeszelték pedofília gyanújával, de ez meg nem erősített infó). Na, ezt én nagyon élveztem, bár életem ezen szakaszán nagyon szerettem a hangomat (bár mikor nem?), így az edzőtársak ENGEM már kevésbé bírtak. 2 év után sajnos költözött a dojo, Óbudára, és anyám szerint túl kicsit voltam, hogy egyedül kijárjak oda. Voltam több téli/nyári edzőtáborban, és nagyon kellemes, jó emlékeim származnak. Kalmár testőr volt, és gyakoroltak az edzések alatt testőr-szituációkat is. Jah, 7 kyu-ig vittem. Az is valami. 

Jiu Jitsu-ról tudni kell, hogy egy amolyan mix. Van benne ütés-rúgás, földharc, fojtás, feszítés. Az edzés része a full kontakt szabad harc, erősítés, és rendkívül sok a technikai elem. Nem csoda: az ide járók között sok volt a rendőr, sokáig ugyanis ők is ezt használták a kiképzések során. Az Okinawa iskola pedig kicsit többet épített az ütés-rúgásra, legalábbis nekem ez esett le. 

Utána az osztálytársaimmal Judo-ztunk. Ez már azért ismertebb, olimpiai sportág, csak ugye gyerekeknek. Nem szerettem. Túl lágy, túl könnyű volt, és amúgy sem szerettem a földharcot. De azért sokáig jártunk ide, mert ugyanott volt, ahol a Jitsu, ugyanabban az időpontban. A ruhám is jó volt ide. 

De elmentem atletizálni helyette, kiégtem, untam. Nem volt olyan sokrétű, vagy nehéz, kevés technika, és semmi "strike" harc.

Éééés, jött az Aikido. Ha ma újrakezdeném, akkor vagy valami ultra-brutál technikás harcrendszert választanék (krav maga/ ruszki special), vagy Aikido-t. Ultra-soft harcművészet, sokkal jobban befelé fordulós, elmélkedős, mint a legtöbb. Hogy mennyire "lágy", azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy nem tanít se ütést, se rúgást. Csak védelmet, elmozgást, és egy nyolcas köríven való tecnika-sort. Ebből több dolog is adódik: Ha 3-4 éve tolod, akkor az utcán megvernek. Ha 5-6, akkor, képzetlen/félig képzett ellenféllel szemben legyőzhetetlen vagy. Ha egy thai boxos/HC karatés/Kravos ellen kell kiállnod, fuss. 

Nagyon sok életszerűtlen szituációt oktat, de ha ráérzel (2. év végén?), hogy igaziból miről is szól ez az egész, akkor már reflexből elmozogsz, és az óvatlan támadó azt veszi észre, hogy - ha kedves vagy - a földön fekszik, és a karja ki van feszítve a kisujjával. Ha nem vagy kedves, akkor eltört a könyöke, és a cusklója, valamint a betonba verte valaki a fejét 2-3m másodperc alatt (létezik katonai változata az aikido-nak, ahol alapvetően az ízülettámadást oktatják).

De valójában az egyik leginkább valláson - spiritualitáson alapuló, ön-megismerő rendszer. A mozdulatai, lépései pofonegyszerűek, és nagyon elegánsak. Maga a stílus megalkotója egy 160 centis kis cingár emberke volt (Ő), aki mélyen vallásos életet élt, s ez meglátszódik az általa alapított iskolán is. 

Azért hagytam abba (15 évesen?), mert jött egy új sensei, aki kick-boxolt még, és meglepődött, hoyg nem tudunk se ütni, se rúgni, és akkor hogy is tanulhatnánk meg, hoyg védekezzünk ellene? Úgyhogy megtanított, a régi Jitsu-ra hajazó gyakorlatokkal. Nem volt nagyon jó, sokat vertük egymást, de tény: megtanultam helyesen támadni. Csak ez nem erről szólt. Úgyhogy viszlát. Fiatal 20-30 közötti volt a sensei, és nagyon szigorú, ami duplán nem tetszett. ráadásul célzottan szemét. 

Középiskolában még judo-ztam kicsit a Honvédban, de ennyi, bevégződött a harcművészeti karrierem. Felcsíptem pár technikát pár ismerőstől mindenesetre, főleg Muay Thai-t, de a mögötte lévő keménységet nem. 

Szóval a gyerekkoromat átitatta a japánból származó (Okinawa mondjuk nem teljesen japán, de fogadjuk el) filozófia, mozgáskultúra. Messze nem becsülöm le a többi ország hagyományát (óó, egy sáska kung-fu.. Tanított még ´89-ben aze első magyar Sifu.. Amikor még az ELSŐ Friderikusz showban fellépett). Csak mind szellemiségében, mind mozgásában a japán iskolát szeretem. Furcsa módon írtózom a karate-do egysíkúságától, és fogalmam sincs, mi a gyakorlati különbség a shotokan és a wado ryu között, de nem is érdekel. 

Sajnos manapság (is) nagyon ritka a reális harcművészeteket bemutató film, általában inkább tömegeknek szóló amcsi blődségekkel találkozhatunk. Sehol az amerikai nindzsa féle szép és reális mozgáskultúrája. Mondjuk a Zatoichi, beat Takeshivel vicces volt, de azért nem az igazi..

Hm. tegnap ismét feltettem a Total War Shogun 2-t..