Alapvetően nem szeretem, és nagyon kevés olyat tett le az asztalra, amit valaha is elismernék, de asszem ez vica-versa igaz. Hisz gonosz multiban dolgozok, ő meg azzal keres pénzt, ha szidhat, de ez nem gond.
Ellenben azt kell mondanom, itt több dologban értek egyet vele, mint sem.
"Akkor kapsz muffot, ha kis buzisan álldogálsz.. Jajajaj, megba***atlak? Meg!"
Itt visítottam.
"A nők többet szívnak, mint Stohl, többet isznak, mint én, érted, és lassan megverik a férfiakat. A férfiak meg butikeladók lesznek"
Kávét kellett volna innom, megvan mit felejtettem el! Mármint reggel. kezdem megszeretni, ha jó. Mármint ha jó cukros.
Munkában hirtelen elhatározásból begyorsítunk egy kicsit. Minden téren. Egész hónapban statisztikákat elemeztem, állítottam fel, adatokat gyűjtöttem. Embereket hallgattam, kb 30-mintát mindenkitől (az kb. 6x60).
Hétvégén elvittem ezúttal Amit squasholni, ami nagyon jó volt. Igaz, drága hölgyemet nem kímélve eléggé megfuttattam, de látszólag élvezte. Sajnos nem engedte el magát eléggé. Francba a modern kor modorosságával, ha szenvedsz és fájsz, és még szívatnak is, akkor szakadjon mán ki egy "Ó a ku**a életbe!" felkiáltás!
Szerintem nem fallabdázok többet, muszáj terembe járnom. Sajnos a partnerek ráérési hektikussága, az anyagi vonzat, és az ezekből fakadó rendszertelenség mindösszesen nem járulnak hozzá pudingosságomon.
De hétvégenként szívesen elviszek bárkit! De ha nem a nőm az, akkor a felmerülő költségeken felezünk, heh.
Köhincsélek, és reggelente kicsit fáj a torkom, de semmi bajom. Lassan megvalósul az, ami régen nem: egy éven át nem vagyok beteg. Ha most ez keresztbe tesz, hát én.. No.. de.. ne már.
KÖMT: kihagyjuk. Nincs semmi motivációm elmenni. Nincs szimpatikus koncepció, nincs szimpatikus tevékenység, és Ákosom felajánlotta, hogy dupla randi mega-parti keretein belül töltsük a hosszú hétvégét. Ez sokkal csábítóbb, mint egész nap egy cukrászdában hegeszteni, és este kocsmában berúgni (mert kb ez lenne Zebegényben).
Óóó, még pár nap, és vége a hónapnak. Rám fér a pihenés, úgy érzem.
Nem is emlékszem, hoyg hol olvastam, de nagyon találó. A félelem megeszi a lelket. Nincs bennem páni félelem, inkább csak.. "tartok" valamitől. Nem pánikolok, és nem tudom, hogy stresszelek, de van bennem valami.
Van anyámnak egy genetikailag örökölhető betegsége, amit sokízületi gyulladásnak hívják. Ez egy autoimmun betegség, aminek pácienstől függő tünetei vannak. A legjellemzőbb a fájdalom. Nem olyan, mint egy húzódás vagy felületi seb, itt maga az ízület fáj. Akár mozdulatlan, akár folyamatosan használt. Olyan, mint egy tompa, lüktető fájdalom, ami nem áll le, és nem tart szünetet. Nem 5-10 percig tart, hanem mondjuk egész nap.
A második tünet (haladóknak), az ízület deformálódása. Bumszli ujjak, amik nem hajlanak rendesen, tokosodó csípő, szétdurrant térd, ami alig hajlik. Persze, a fájdalom marad.
A betegek 40%a keresőképtelen lesz 10 év alatt, 40%os rokinyugira jogosultak. A legtöbbjük egy ismételt 5 év után nem képes az önellátásra sem, így állandó segítségre szorulnak.
Anyám jógázik és úszik, napból hatszor. kirándul és sokat mozdul ki, és nem szed gyógyszereket, így kontrollálja a betegséget. Szinten tartható, de ezer dologtól függ. Ráadásul anyám igen-igen szerencsétlen, egy évben kétszer tuti elesik, és megüti magát, akkor nem mehet úszni, és a tünetei erősödnek. ezek egyébként időjárási, fronthatási rohamokkal is sokkal rosszabbak lehetnek (és az esetek 99%ában azok is).
Szóval azért érthető, hogy mindenféle megerőltető mozgás nélkül is fáj a mutatóujjam alsó és középső perce, napok óta. nem érzékeny nyomásra, mozgásra, csak fáj.
Szóval aggódom, és nagyon érdekes érzés, hogy napok óta tartó konstans fájdalommal hogyan birkózok meg. Az is furcsa, hogy gyakori gépelésnél nem erősödik avagy tompul a fájdalom, hanem csak.. van. Hol erősebb, hol gyengébb.
Szóval.. a félelem megeszi a lelket, a fájdalom felfalja. (nincs rá gyógymód, csak együtt lehet élni vele)
Azt hiszem, az álomkalapács most csapott le a kicsi kobakom púpjára. Három napja túl későn feködtem le, ráadásul tegnap squash is volt, úgyhogy most már lassan ott tartunk, hogy a reggeli kávé is kevés. Ráadásul ma D&D, holnap raid, pénteken koncert. Ákos felajánlotta, hogy útiköltséget állja, és menjünk le Bécsbe, de lemondtuk, hogy alhassunk egy pöppet. Amúgy amióta egészségesebben étkezem, és járok fallabdázni, energiám több van, mozgékonyabb vagyok, és nagyon jól esik a mozgás. Még ha fáj is, hehe. Érdekes kettősség: álmos vagyok, de szeretek ugrálni, futni. A végén még tényleg megyek a szigetre futkorászni kicsit.
Mondjuk meg alig látszódik, de mit vár az ember két-három hét mozgás után? Majd fél év múlva beszélünk.
Diablo 2-t ismét tolom, nagyon rá lehet kattanni. Barbárt játszok és Paladint, és imááádom!
1; a koncepció: Nem szeretek tünde lenni, nem akarok tünde lenni. Egyszer voltam az, akkor is valójában inkább kalóz voltam, semmint a transzcendetális felemelkedésbe bújtatott buzi fűrágó.
2; a rendek. Nincs se színi, se író rend. Musical van, de hogy én nem fogok énekelni, az hót ziher, se kórusban, se a háttérben. Márpedig ha nem lehetek főszereplő, vagy ripacs vagy egoista, akkor szöláví.
Harcosrend van, de baromi tolkieni bilincselni, tömeget oszlatni. Akkor megyek krav magázni, ha akarok. Neo-t elismerem, ha kardot kell rántani, de nem, ha kukát kell borogatni. Iaido rulz, de nem két napban besűrítve.
Tehát nem tetszenek a rendek, nem tetszenek a csapatkoncepciók, nem tetszik maga a koncepció.
Bulizni itthon is lehet (olcsóbban). Ugyan, miért legyek és miben kreatív így, egy hosszú hétvégén?
This is a prepared text of the Commencement address delivered by Steve Jobs, CEO of Apple Computer and of Pixar Animation Studios, on June 12, 2005.
"I am honored to be with you today at your commencement from one of the finest universities in the world. I never graduated from college. Truth be told, this is the closest I've ever gotten to a college graduation. Today I want to tell you three stories from my life. That's it. No big deal. Just three stories.
The first story is about connecting the dots.
I dropped out of Reed College after the first 6 months, but then stayed around as a drop-in for another 18 months or so before I really quit. So why did I drop out?
It started before I was born. My biological mother was a young, unwed college graduate student, and she decided to put me up for adoption. She felt very strongly that I should be adopted by college graduates, so everything was all set for me to be adopted at birth by a lawyer and his wife. Except that when I popped out they decided at the last minute that they really wanted a girl. So my parents, who were on a waiting list, got a call in the middle of the night asking: "We have an unexpected baby boy; do you want him?" They said: "Of course." My biological mother later found out that my mother had never graduated from college and that my father had never graduated from high school. She refused to sign the final adoption papers. She only relented a few months later when my parents promised that I would someday go to college.
And 17 years later I did go to college. But I naively chose a college that was almost as expensive as Stanford, and all of my working-class parents' savings were being spent on my college tuition. After six months, I couldn't see the value in it. I had no idea what I wanted to do with my life and no idea how college was going to help me figure it out. And here I was spending all of the money my parents had saved their entire life. So I decided to drop out and trust that it would all work out OK. It was pretty scary at the time, but looking back it was one of the best decisions I ever made. The minute I dropped out I could stop taking the required classes that didn't interest me, and begin dropping in on the ones that looked interesting.
It wasn't all romantic. I didn't have a dorm room, so I slept on the floor in friends' rooms, I returned coke bottles for the 5¢ deposits to buy food with, and I would walk the 7 miles across town every Sunday night to get one good meal a week at the Hare Krishna temple. I loved it. And much of what I stumbled into by following my curiosity and intuition turned out to be priceless later on. Let me give you one example:
Reed College at that time offered perhaps the best calligraphy instruction in the country. Throughout the campus every poster, every label on every drawer, was beautifully hand calligraphed. Because I had dropped out and didn't have to take the normal classes, I decided to take a calligraphy class to learn how to do this. I learned about serif and san serif typefaces, about varying the amount of space between different letter combinations, about what makes great typography great. It was beautiful, historical, artistically subtle in a way that science can't capture, and I found it fascinating.
None of this had even a hope of any practical application in my life. But ten years later, when we were designing the first Macintosh computer, it all came back to me. And we designed it all into the Mac. It was the first computer with beautiful typography. If I had never dropped in on that single course in college, the Mac would have never had multiple typefaces or proportionally spaced fonts. And since Windows just copied the Mac, it's likely that no personal computer would have them. If I had never dropped out, I would have never dropped in on this calligraphy class, and personal computers might not have the wonderful typography that they do. Of course it was impossible to connect the dots looking forward when I was in college. But it was very, very clear looking backwards ten years later.
Again, you can't connect the dots looking forward; you can only connect them looking backwards. So you have to trust that the dots will somehow connect in your future. You have to trust in something — your gut, destiny, life, karma, whatever. This approach has never let me down, and it has made all the difference in my life.
My second story is about love and loss.
I was lucky — I found what I loved to do early in life. Woz and I started Apple in my parents garage when I was 20. We worked hard, and in 10 years Apple had grown from just the two of us in a garage into a $2 billion company with over 4000 employees. We had just released our finest creation — the Macintosh — a year earlier, and I had just turned 30. And then I got fired. How can you get fired from a company you started? Well, as Apple grew we hired someone who I thought was very talented to run the company with me, and for the first year or so things went well. But then our visions of the future began to diverge and eventually we had a falling out. When we did, our Board of Directors sided with him. So at 30 I was out. And very publicly out. What had been the focus of my entire adult life was gone, and it was devastating.
I really didn't know what to do for a few months. I felt that I had let the previous generation of entrepreneurs down - that I had dropped the baton as it was being passed to me. I met with David Packard and Bob Noyce and tried to apologize for screwing up so badly. I was a very public failure, and I even thought about running away from the valley. But something slowly began to dawn on me — I still loved what I did. The turn of events at Apple had not changed that one bit. I had been rejected, but I was still in love. And so I decided to start over.
I didn't see it then, but it turned out that getting fired from Apple was the best thing that could have ever happened to me. The heaviness of being successful was replaced by the lightness of being a beginner again, less sure about everything. It freed me to enter one of the most creative periods of my life.
During the next five years, I started a company named NeXT, another company named Pixar, and fell in love with an amazing woman who would become my wife. Pixar went on to create the worlds first computer animated feature film, Toy Story, and is now the most successful animation studio in the world. In a remarkable turn of events, Apple bought NeXT, I returned to Apple, and the technology we developed at NeXT is at the heart of Apple's current renaissance. And Laurene and I have a wonderful family together.
I'm pretty sure none of this would have happened if I hadn't been fired from Apple. It was awful tasting medicine, but I guess the patient needed it. Sometimes life hits you in the head with a brick. Don't lose faith. I'm convinced that the only thing that kept me going was that I loved what I did. You've got to find what you love. And that is as true for your work as it is for your lovers. Your work is going to fill a large part of your life, and the only way to be truly satisfied is to do what you believe is great work. And the only way to do great work is to love what you do. If you haven't found it yet, keep looking. Don't settle. As with all matters of the heart, you'll know when you find it. And, like any great relationship, it just gets better and better as the years roll on. So keep looking until you find it. Don't settle.
My third story is about death.
When I was 17, I read a quote that went something like: "If you live each day as if it was your last, someday you'll most certainly be right." It made an impression on me, and since then, for the past 33 years, I have looked in the mirror every morning and asked myself: "If today were the last day of my life, would I want to do what I am about to do today?" And whenever the answer has been "No" for too many days in a row, I know I need to change something.
Remembering that I'll be dead soon is the most important tool I've ever encountered to help me make the big choices in life. Because almost everything — all external expectations, all pride, all fear of embarrassment or failure - these things just fall away in the face of death, leaving only what is truly important. Remembering that you are going to die is the best way I know to avoid the trap of thinking you have something to lose. You are already naked. There is no reason not to follow your heart.
About a year ago I was diagnosed with cancer. I had a scan at 7:30 in the morning, and it clearly showed a tumor on my pancreas. I didn't even know what a pancreas was. The doctors told me this was almost certainly a type of cancer that is incurable, and that I should expect to live no longer than three to six months. My doctor advised me to go home and get my affairs in order, which is doctor's code for prepare to die. It means to try to tell your kids everything you thought you'd have the next 10 years to tell them in just a few months. It means to make sure everything is buttoned up so that it will be as easy as possible for your family. It means to say your goodbyes.
I lived with that diagnosis all day. Later that evening I had a biopsy, where they stuck an endoscope down my throat, through my stomach and into my intestines, put a needle into my pancreas and got a few cells from the tumor. I was sedated, but my wife, who was there, told me that when they viewed the cells under a microscope the doctors started crying because it turned out to be a very rare form of pancreatic cancer that is curable with surgery. I had the surgery and I'm fine now.
This was the closest I've been to facing death, and I hope it's the closest I get for a few more decades. Having lived through it, I can now say this to you with a bit more certainty than when death was a useful but purely intellectual concept:
No one wants to die. Even people who want to go to heaven don't want to die to get there. And yet death is the destination we all share. No one has ever escaped it. And that is as it should be, because Death is very likely the single best invention of Life. It is Life's change agent. It clears out the old to make way for the new. Right now the new is you, but someday not too long from now, you will gradually become the old and be cleared away. Sorry to be so dramatic, but it is quite true.
Your time is limited, so don't waste it living someone else's life. Don't be trapped by dogma — which is living with the results of other people's thinking. Don't let the noise of others' opinions drown out your own inner voice. And most important, have the courage to follow your heart and intuition. They somehow already know what you truly want to become. Everything else is secondary.
When I was young, there was an amazing publication called The Whole Earth Catalog, which was one of the bibles of my generation. It was created by a fellow named Stewart Brand not far from here in Menlo Park, and he brought it to life with his poetic touch. This was in the late 1960's, before personal computers and desktop publishing, so it was all made with typewriters, scissors, and polaroid cameras. It was sort of like Google in paperback form, 35 years before Google came along: it was idealistic, and overflowing with neat tools and great notions.
Stewart and his team put out several issues of The Whole Earth Catalog, and then when it had run its course, they put out a final issue. It was the mid-1970s, and I was your age. On the back cover of their final issue was a photograph of an early morning country road, the kind you might find yourself hitchhiking on if you were so adventurous. Beneath it were the words: "Stay Hungry. Stay Foolish." It was their farewell message as they signed off. Stay Hungry. Stay Foolish. And I have always wished that for myself. And now, as you graduate to begin anew, I wish that for you.
2007 őszén voltam 71kg, ekkor nyertem felvételt a Céghez. Addig fél évig lébecoltam, 1 hónapot leszámítva áprilistól szeptemberig. Ez szándékolt volt, előre megterveztem, hogy nyáron nem lesz munkám, és augusztusban elkezdek keresni, hogy az őszi szezonban már tudja kenyeret keresni. Minden hónapban az addig kizárólag 50ezer forintot költöttem, vasakarattal. Így az addig felhalmozott tartalékomból nagyon szépen elvoltam. Igaz, pár költségre, mint például "közös" nem futotta, így ott jelentős hátralékot halmoztam fel (ami mára már kifizettem). De megvolt a varázsa, volt 500 Ft-ért SPAR-ban kapható mirelit pizza, amit ilyen-olyan módon turbóztam fel. De alapvetően vitamin- és változatosságmentes étkezéssel eléltem ezt az időszakot.
A Cégnél az első problémákat - és az első 10 kilót - az energiaital fogyasztás okozta. Ekkor teljesítettem a legjobban a cégnél, mint kezelő. A gyomortartalmam még nem nptt meg, de alakult. A következő 6-7 kiló az első következménye, azaz a mértéktelen energiaital fogyasztás érdekes módon éhségérzetet okozott, és baromi nagy adagokat tömtem magamban. Minden nap találkoztam a "kajakóma" nevű kedves baráttal. A rekordom a 40 dkg színhús volt a hentesnél.
De vissza az energiaitalokra. Erről már nagyon sokat meséltem, nem eresztem bő lére, de lényeg a lényeg: a cukor és koffein függőséget okozott, és a napi pörgés, illetve ezen szerek hiánya csak további fogyasztásra sarkallt. Ezt majd 60+ évesen meg fogom látni, a második infarktusnál. A napi adag alsó hangon is egy liter volt ezekből a löttyökből. Ami durva, ha azt vesszük, hogy egy 0,33 dl űrtartalmú palack 4-5 feketekávényi koffiátot tartalmaz. De volt olyan nap, amikor 1,5l energiaital mellé ittam még fél liter kólát is! Élek még? Na, az a meglepő! javascript:void(0) Az energiaitalokról 2009 nyarán álltam le, ezúttal és ismét is elnézést az MTT tábortól emiatt, de főleg a családvezetőmtől, és Julcsitól.
Azóta 84-88 Kg között ingázom. 2009-2010ben sokat mozogtam, elkezdett alakom lenni, és nem ledobtam a súlyfelesleget, hanem átalakítottam. Maradtam tisztelettel 85-86 Kg, de immáron kevesebb testzsírszázalékkal. De sajnos novemberben meguntam az egészet.
Akkor már a kifogást kerestük, miért NE menjünk edzeni, heti 3 edzésből lett heti kettő, majd egy. Nem volt értelme, iszonyatosan unalmassá vált a dolog. Így tavaly novemberben abbahagytam. Maradt a pocak, de legalább lett vállam, hátam, mellkasom, stb.
Azóta nihil, egészen hétfőig, amikor is egy elejtett, tipikus kocsmai beszélgetésből, meglepő módon, hamar terv majd tett lett. Csintzivel elkezdtünk squasholni. Imádom a sportot, 10 éve apámmal és öcsémmel játszottunk heti rendszerességgel.
Most azonban.. Ismét izomláz, a seggemben, a belső és külső combokban, az adogató oldalamon a vállamban, a hátamban. Nehéz guggolni. És imádom minden percét. Heti kétszer ha megyünk, és otthon megerőltetem magam, és fekvőtámaszozom, felülésezem, akkor végre leadhatom a pocak-majszter jelzőt és ismét daliás fitt legény lehetek.
Soha nem a fizikumommal volt baj, hanem az akarattal. Meg a jojó effektussal.
Elég rég megtaláltam már, és elég gyakran követem. Kevés olyan netes képregény van, amit szeretek, de ez a legjobb, messze-messze. Persze, csak ha szereted a kifinomult humort, amivel tanulni is tudsz. Érdemes ezért mindig az aktuális kocka alatti magyarázatot is elolvasni, nagyon sokat lehet belőle nyerni. Én imádom. benne van minden: a nagydarab és tapló Amerika, a szőrös Kanada, Christiánia, mint Dánia renitens kisfia, egyszerűen zseniális. Érdemes előröl végigmenni rajta.
