Hol a hajó,mellyel tengerre szállhatok Hol a fedélzet,ahol a kapitány én vagyok Hej,hol az a tenger,ahol a vágyam végtelen Hol az a part,ahol magamat meglelem?
2. Hol az a lány,akit magamhoz ölelhetek mmm... Hol az az ágy,ahol békét lelhetek mmm... Hol az a szó,amely még szégyentelen óóó Hol a jövö,hova hallik énekem?
Refr.: Üvöltsön a szél! Tomboljon a vihar! Repítse messze az álmokat! Tajtékos tenger,őrizd és óvjad Tántorgó,szegény fiatalt Deák Bill Gyula
Egyre ritkább az olyan film, amit egy színésznek "jutalomjáték" néven tálcán kínálnak. Vagy az olyan film, ami után gondolkodni kell, és nem sablonos, mindennapi problémákról. Valami hasonló volt a Kontroll, vagy akár a most mozikban futó Szabadság Útjai.
Az In Bruges nem annyira sokkoló, mint ez utóbbi, és nem is annyira véres mint a Hetedik. De minden ízében egyedi alkotás. Elvarázsol, lenyűgöz, rabul ejt. Nem is tudom, hogy mivel. A film egyik szereplője, Harry Waters mondta a városra, hogy "mint egy kiba**t tündérmese". Talán nem csak a környezetre, hanem magára a filmre is érthette. Az In Bruges egy tündérmese, ami belemarkol a golyóidba és leránt a földre, hogy az állad csak úgy reccsen.
Azt hiszem, a történetről kár is szót ejteni. Kerek egész. Csavar, no az nincs, de lassan sodró, groteszk mese igen. Nem az a fajta alkotás, amiben a végén kétszer fordul a kocka, három gyilkos bukkan elő, és a végén a homlokodra csapsz, hogy "jaa!".
Hanem inkább az a fajta, aminél hagyod magad utaztatni a rendező és a színészek játékán. Így nem lepődsz meg ha egy új szereplő csatlakozik vagy ha a kiszámítható véget új mederbe tereli egy mellékszál.
Félre ne érts. Nem egy Faun labirintusa. Nem is Péter Pán. A film tele van vérrel, lövöldözéssel, erőszakkal. De nem tudod komolyan venni. nem azért, mint amiért a Pulp Fictiont nem veszed komolyan. Hanem mert része a történetnek, a mesének.
Most hatalmas spoiler következik:
A film tulajdonképpen három (és fél) ember megváltásának története. Bruges maga a purgatórium, "A" lehetőség három kisiklott életnek. Ken, Ray, Harry mind kapnak egy új esélyt ebben a mesebeli városban, hogy megváltást nyerjenek. És igazán, teljesen csak Ken nyeri azt el. Nem fekete-fehér a film, így vitára adhat okot, hogy vajon az elvei mellett végsőkig kitartó Harry elnyeri-e a tulajdonképpeni néző feloldozását avagy sem. Szerintem, ha hagyta volna Rayt futni a templomból kilépvén, akkor egyértelműen,de így a rossz, kisebb rossz, és jó közül a középsőt választotta, így elbukott. Kérdés, hogy Ray maga elnyerte-e a megváltását. Habár úgy tűnik, nem vagyok benne teljesen biztos. A "fél" szereplő Ray új barátnője, akin nem tudok kiigazodni. Vajon csak annyi funkciója van, hogy Ray-t a helyes útra terelje? Vagy több egy egyszerű "eszköznél"? Nem tudom.
Nem tudnék kiemelni senkit a színészek közül. Mind Colin Farrel, Brendan Gleeson, Ralph Fines kifogástalanul játszik. Úgy vélem, hogy Farrel az egyedüli kakukktojás. De csak a kora miatt a két színészóriás öreg motoros mellett derekasan helyt áll. Fines játéka halványan emlékeztet egy Amon Goth nevű "kedves" SS tisztére. Talán nem véletlenül.
Amit még mindenképp ki kell emelnem, és ami talán elsőre az ember eszébe jut a film után, a zene. Nagyon szép ötvözete a klasszikusnak és a filmhez komponált számoknak. Több kritikában olvastam, hogy a zene túlságosan is rányomja a bélyegét az egész műre, hovatovább lassítja a cselekményt vagy nem illik hozzá. Nem tudok egyetérteni ezen állításokkal, a zene hatalmas plusz az egész film során. Ott lassít, ahol kell, és félelmetesen eltalált hangulatot ad magának a városnak.
A filmnek nincs vége. Tessék eldönteni, hogy a gyilkos Ray megérdemli-e az életet. Meghozta-e azokat a döntéseket, amik ahhoz vezetnek, hogy felülemelkedjen korábbi bűnein. Ha létezik vallásos film, akkor ez az. Pedig szó sincs róla Istenről.
Sokat hallottam a baráti körömben, kollégáktól is, a filmről. A plakátok alapján nekem az első benyomásom az volt, hogy "úristen, egy újabb Buffy film". Így sajnos elég sok előítélettel ültem le a képernyő elé, de javamra legyen mondva, hogy igyekeztem ezen túltenni magam.
A film egy kicsit ködös múltú csaj szemszögéből indul, aki az államok legmelegebb tengerpartos helyéről a leghidegebb tengerpartos szegletébe költözik. A szemeszter közepén kell beilleszkedni az osztályba, "újratanulni" az amcsi iskolák specifikus kasztrendszerét ("ők a compjúteresek, ők a csírlíderek, ők a.. stb".
Itt ismerkedik meg a titokzatos és misztikus Edward Cullennel. Nos, most kezdődnek a bajok. Edward ugyanis hegyesfogú véritovnyázó gyilkos fenevad, de legalábbis ennek állítja be magát. És kezdődik a románc...
Őszinte leszek: a film ahogyan azt láthatjuk kifejezetten gyenge, és idegesítő. Gyenge, mert kiszámítható, sallangos, rózsaszín, ötlettelen. Idegesítő, mert a néző érzi, hogy itt bizony olyan telitalálatokat hagytak ki, mikkel SOKKAL jobb lehetett volna.
Megkérdeztem egy rajongó kollégát a könyvekről, aki elmondta, hogy a film alapjául szolgáló részek kb. 20 oldalt tesznek ki az első kötetből.
Amik kimaradtak: Mi az igazi oka, hogy a főhősnő családja olyan, amilyen? Miért? Hogy jött létre a vámpír család? Mi a múltjuk? Milyen a háttér, a többi vámpír? Mi a kapcsolat Dr. Carlisle és Bella apja között? És folytathatnám.
Mintha a Harry Potterből kihagynák az iskolát, és egyből egy bunyóra koncentrálnának Harry és Voldemort co. között.
Az az igazság, hogy szakít is az idióta Buffy vonallal, meg nem is. A film alapján az egész világkép elképzelhetetlen ferdítésekkel van tele (pl.: vagy hatvan diplomát szereztek már a vámpírgyerekek. Hahó, 21. század, fényképes igazolványok, regisztrációk, a második diploma után lebukna az egész család).
A Twilight egy fájó csalódás. Nagyon jót is lehetett volna belőle csinálni és egy közepes űrt kapunk. Hiányzik valami. A könyveket nem olvastam, és az a sanda gyanúm, hogy egy tehetségtelen forgatókönyvíró és egy még tehetségtelenebb rendező kezébe került a film.
Kár érte. Várjuk a folytatást, amiben, ha jól tudom már egy másik rendező fog ténykedni, remélhetőleg eredményesebben.
Gillz a minap ajánlotta a filmet, mondván hogy az egyik "legrealisztikusabb" vámpíros film. Ezen állításával nem értek teljesen egyet, de kétségtelen, hogy mást kapunk, mint amire általában az elmúlt tizenöt év vámpírtermése zúdítana ránk.
Először is, habár az egyik főszereplő megéhezvén hemoglobint hörpint, a film NEM azaz NEM a vámpírokról, vámpírizmusról szól, mint ahogyan azt elsősorban elvárnánk. Nincs jóképű, szívdöglesztő félmeztelen szőke fürtös igéző adonisz, sem uzival lövöldöző szupernő. Nincs eredetmítosz, és senkit nem érdekel, hogy kell kinyírni a hegyesfogút. Sőt, bördzseki sincs benne (a vámpírunk, nevezzük mondjuk Eli-nek, leginkább pulcsiban és jéger alsóban pompázik )
Ez a film az emberi (Igen, EMBERI) kapcsolatokról szól, félresiklott életekről, és életben maradásról.
A főszereplő Oskar, 12 éves, magatartásgondokkal küzdő srác. A suliban leginkább elverik, nem tud kiállni magáért és nem tud emberrel igazán tartós kapcsolatot kialakítani. Játszik a kertben és bicskát rejt az ágya alatt. A szomszédba új lakók költöznek, egy idős férfi és a kislánya Eli.
Innentől kezdve a néző tanúja lehet személyiségfejlődésnek, egy gyönyörű barátságnak, és valami gyomorforgató magánynak. Nem modern film, azaz maga a cselekmény rendkívül lassú és elnyújtott. A dialógusok szintén nehézkesek de nem élettelenek. Mindkét főszereplő elszokott a beszédtől, de pár szóval képesek nagyon sokat mondani.
A képi világra leginkább a hideg színek jellemzők. Kék, fehér, sárga. Az iskola, a hó fedte udvar, érdekes módon még este is hasonló színek dominálnak. Kameramozgás alig van, leginkább állóképekben "beszél" a film, ezzel is inkább statikusságot mutat. Ellenben nincsenek hosszú, vágások nélküli jelenetek, azaz nem lassul be teljesen a film, de eléggé ahhoz, hogy hangulatot teremtsen.
A színészi játék igaziból nem nagyon dominál. A főszereplők leginkább faarccal játszanak, a film második fele mutatja meg, hogy a két gyerekszínész mekkora tehetség. Főleg az Oskart alakító Kåre Hedebrant. Erről a filmről aztán tényleg elmondható, hogy a szemek, a szuggesszió játszik, s nem az elfecsérelt mimika.
A speciális effektek drámaian egyszerűek. Van pár, de inkább csak sejtet a kamera. Engedi, hogy elképzeld. Pár trükköt azért bedobnak, de semmi extrát. A zene is megjárja. Vámpíros film dübörgő rock vagy gótoid orgona nélkül. Pontosan arra való, hogy hátteret adjon a mozgóképnek, és nem arra, hogy egy silány jelenetet elvigyen a hátán (lásd: elmúlt 15 év majd´ mindegyik vámpírfilmje).
A rendezőről, Tomas Alfredsonról IMDB-n nem sokat találtam, leginkább Svéd filmeket rendezett, mindenesetre gyorsan átfutva az életpályáját,több közönségnyertes filmet készített, és a Let the Right One In több díjat is besöpört 2008-ban (CFCA Award Chicago Film Critics Award - Most Promising Filmmake például).
Azt mindenesetre kikötném: 18 év alatt nem ajánlom senkinek. Sőt, talán 20 alatt sem. Nem a brutalitása miatt, hanem mert nem fogjátok érteni. Érdekes módon leginkább a Lost in Translation-re hasonlítanám, semmint hasonszőrű horrorra.
Nagy rajongója vagyok a K-1nek. Azt hiszem, a ring keretei között lévő, egyik legtisztább küzdősport. Nyilván erősebb és keményebb a boxnál, de sokkal tisztább és fegyelmezettebb egy korlátok nélküli ketrecharcnál. Az MMA hasonló, de valahol hiányzik benne az, ami a K-1ben megvan.
K-1 egy összharcművészeti küzdősport, melyben boxfelszerelésben szállnak ringbe a felek, de a láb használata megengedett. Azonban a sportszerűség keretein belül. Azaz a box szerinti hátulról való támadás, a lágy részek támadása tiltott. Megengedett viszont a térdrúgás, de az ellenfél fejének leszorítása már nem (ez egy viszonylag frissebb szabály, a felek védelme érdekében hozták). Valamint tiltott a könyökütés is, mint a Thai box egyik alapvető fegyvere. (zárójelben: Az MMA szintén ezen szabályokkal bír, de megengedett a földharc is, ami K-1ben nem. Így kevesebb a technika, sokkal jobban számít, ki milyen erős és hány kiló, semmint akár egy technikai újítása. Elismerem az MMA-t de nem szeretem). Az idei grand prix fináléban, azaz a világbajnoki döntőbe bejutott egy szimpatikus gyerek, Badr Hari. 94 kg, azaz nem egy óriás a mezőnyhöz képest, ráadásul 194 cm, azaz az izomzata nem annyira tömegében jelenik meg, mint pl.: Ray Sefonál. (Képen Hari)
Nem láttam korábban, de az első két meccsén nagyon szimpatikusan küzdött. Kézzel és lábbal is veszélyes volt, a kommentátorok szerint nagyon agresszív és mindig kiütésre megy, nem érdekli, hogy nyer-e vagy veszít. Ellenben elmondták, hogy nagyon fegyelmezetlen, és könnyen begurul, elveszti a kontrollt. "Bad boy" a beceneve, nem hiába. Az útja a döntőig egy Peter Aertsen át vezetett, aki egy szimpatikus fickó. Idős, majd´ 40 éves, sokszoros bajnok, hatalmas szívű veterán. Badr mellett meg egy lassú kis kezdő. nem találta a ritmust, az iramot, nem hangolódott Badr-ra és sima verést kapott a nagy öreg. Lehet, hogy a felkészülésében volt valami, nem tudom. A selejtezőkben mindenesetre Aerts leverte az általam korábban legyőzhetetlennek tartott Schiltet, úgyhogy nem akárki (A képen Aerts)
Utána egy számomra ismeretlen de szimpatikus 22 éves fekete gyereket küldött padlóra és jöhetett a döntő. A Grand prix azért is kiemelkedően nehéz, mert nem egy meccset vívsz, hanem sorozatban többet, hiába nyersz parádésan az első selejtezőn, ha megsérülsz, vagy nem bírod szuflával, hogy spenóttá rúgják a combod.Bonjasky, az ellenfele szintén élő legenda. Ő is többszörös világbajnok, és az izomzata nagyon hasonló Badréhoz. Iszonyatosan dinamikus, ha jól felkészül és nem sérül meg, akkor szintén az "alig verhető" kategória. Hatalmasakat ugrik, és ő találta ki a "repülő térdrúgás" nevű akármit. Először röhögsz, majd tátott szájjal bámulsz, hogy a fekete srác hogy ugorhat akkorát, hogy állon vág a térdével... (A képen Bonjasky oktat)
Majd jött a döntő. A csupa tűz, hihetetlenül dinamikus Badr. Akin egy csepp felesleges izom nincs, élő fegyver szembeszállt a "Fekete Párduc" becenevű bajnokkal. Hatalmas feszültség volt köztük, elég óvatosan kezdtek, ami látszólag Badr-t elég érzékenyen érintette, de tartotta magát, néhány mozdulatában azt láttam, menne előre, de nem találja a réseket, nem tudja mit és hogyan csináljon. Majd Remy egy hihetetlen csellel padlóra küldte a fiatal marokkóit. Felemelte egészen magasra a lábát, mintha rúgna majd kézzel, elég furcsa mozdulattal, lepofozta a földre Badr-t. A menet további részében ismét kiegyenlített küzdelem folyt, de láthatólag Badr egyre idegesebb volt.
A második menetben aztán kíméletlenül nekiesett Bonjaskynak. Aki szintén nem maradt adósa, hatalmas adok-kapok alakult ki, majd Badr kihúzta Remy lábát, a földre vitte és ott kezdte el csépelni. A bíró lehámozta a fekete srácról, de Badr még beletaposott Remy arcába.
Bennem itt szakadt el a cérna. Majdnem ordítottam a képernyővel, hogy ilyen nincs! Egy K-1 nagydöntőn ilyet ember nem csinálhat! Hiába a szimpatikus mentalitás, a kidolgozott mozgás, mindent lebíró dinamizmus. Aki nem tanulja meg magát fegyelmezni, soha nem lehet nagy harcos. Badr kapott egy sárgalapot (mínusz egy pont, ami akkor azt jelentette, hogy csak ko-val nyerhet), majd miután a ringorvos megállapította, hogy Bonjasky képtelen folytatni a harcot, kizárták. Pár nappal később Badr-t megfosztották minden pénznyereményétől és egy korábbi világbajnoki címétől. A meccs utána interjúban arról papolt, hogy Remy nem akart vele küzdeni, csak színészkedett.
Azt nem is kell mondanom, hogy a 2008-as év világbajnoka a bírói döntés után sírva fakadt, és a menyasszonya kellett hogy megvigasztalja, annyira csalódott és keserű volt. Ez nem győzelem. Sem neki, sem a sportágnak, senkinek.
